A vallás és a mágiagyakorlat összefonódik a szertartásokban, de eszmeileg elkülönül. A wiccánusok természetesen szertartásaikban használnak ősi mágiaelemeket, melyek mindig is jellemzői voltak minden vallásgyakorlatnak – nem sorohatjuk azonban a Wicca vallás részéhez azokat a mágiaelemeket, melyek nem tartoznak szorosan a rituálékhoz. A Wiccák ennek ellenére – mivel a természet erőnek tisztelete révén magát a mágiát is elfogadják létezőnek – általában a liturgákhoz kötődő formulákon kívül is foglalkoznak különböző mágikus ismeretek szerzésével és felhasználásával. Ezek azonban már nem feltétlenül részei magának a vallásnak, hanem egy egységes, ősi tudás részei és származékai, melynek számtalan formája ismeretes.
A ceremóniák általában szerves részét képezik a vallásoknak; elég, ha belegondolunk a kereszténység eukarisztikus liturgiáiba, vagy akár a sámánok esőidéző szertartásaiba – igen sokszínű és változatos elemeket tartalmaznak. Ezek alapja a szimbolizmus: a bor és az ostya ugyanúgy a vér és a hús megtestesítője, mint a Wicca ünnepeken használatos bor és sütemény.
A Wicca szertartások lényeges eleme az előbb említett áldozat mellett az energiák áramlása a körön belül, melynek célja általában energiaküldés azoknak, akik segítségre szorulnak, személyenként és átvitt értelemben is (mint a Földanya). Emellett a rítusok szép számmal tartalmaznak hermetikus elemeket is. Ugyanakkor a wiccánusoknak nincs szüksége bonyolultabb, összetettebb szimbólumrendszerre a vallás gyakorlásához. A hithez ebben a formában nem szükséges – a tudás felfedezése a hitnek nem része, hanem opcionális kiegészítése.
A Wicca és a hermetikus mágia összefonódására az első nyomokat a közpkorban lelhetjük fel. Aradiát, a boszorkányok istennőjét A Wiccák a Holdistennő egyik aspektusaként tisztelik. Az ő kilétére szorgos kutatásokat végeztek az antropológusok. Úgy vélik, hogy több, létező és mitológiai személy összefonódásából jött létre legendája. Többek között egy valaha élt, neves boszorkány, bizonyos Milánói Guglielma históriája is átszínezi alakját. Valódi neve Blazena Vilemina hercegnő volt, aki 1210-ben született. Milánóban 1260. környékén tűnt fel, “közönséges ruhákba öltözötten”. Nemesi származása miatt mind a Visconti, mind a Torriani családból számos követője akadt. A Guglielmita csoportnak Maifreda da Pirovano lett a vezetője. Ami a hermetikus mágiával való közösséget illeti, igen érdekes, hogy az 1450-ben megjelent Visconti Tarot Főpapnő lapján a mai napig az ő portréját láthatjuk. Épp ugyanezen Tarot Mágus lapján tűnik fel először a négy alap eszköz, mely a hermetikus mágia fő kellékeit képezi: a kard, a pálca, a tőr és a pentákulum.
Az őrtornyok nyomán járva többek között etruszk forrásokat találhatunk. A korai csillagkultuszokban négy állócsillagnak különös jelentőséget tulajdonítottak. Ezek a “királyi” csillagok uralták az ég négy negyedét, és a négy évszakot. Kelethez és a tavaszhoz tartozott az Aldebaran, Délhez és a nyárhoz Regulus, Nyugathoz és az őszhöz Antares, és Északhoz és a télhez Fomalhaut. Ezek a csillagok, mint az Ég és a Föld őrzőszellemei is megtestesültek. A négy égtáj őrzőszellemei: Keleten Alpeno, Délen Settrano, Nyugaton Meana, Északon pedig Taga. Összefoglaló nevük az etruszk vallás továbbélésében Grigori, azaz őrzők. ők védelmezik az átjárót a fizikain túli síkokra, a mítosz szerint a csillagok pedig nem mások, mint az őrzők tábortüzeinek távoli fényei. Ezek a lények védelmezik a mai itáliai természethitben a varázskör négy “sarkát” is a rituálék során.
A négy elem megidézése középkori forrásokban is felbukkan: a Francesco Guazzo által szerkesztett Compendium Meleficarum-ban (1609) azt olvashatjuk, hogy az itáliai boszorkányok különböző erők szellemeivel kommunikálnak, melyek tüzes, levegős, földes és vizes attribútumok. Ugyancsak Guazzo művében találhatunk illusztrációkat ezen csoportok által használt varázskörökről is.
Az őrzőket idéző pentagramokkal hívják a ceremóniák során. Jelenleg a legrégibb, pentagramot ábrázoló gyűrűlelet i.e. 525-ből származik, Crotonából (Olaszország – Pithagorasz tevékenykedésének egyik fő városa). Érdekes egyébként, hogy Gerald Gardner Új Erdő coven saját magát a Crotona Követőinek nevezte.
Horáciusz, az ókori római költő i.e. 30 körül említi Canidia történetét. Ebben beszél a Libros Carminum nevű írásról, mely az ókori boszorkányok titkos könyve volt, s melynek egyik varázsigéje “lehetővé teszi a Hold lehúzását az égből”. Ezt a hagyományt máig őrzi az egyik legismertebb Wicca “varázslat”.
A Wicca ceremoniális mágia az itáliai hagyományok mellett a görög forrásokat is felhasználta. Az ünnepek sok eleme rendkívül emlékeztet a régi, görög szertartásokra – gondoljunk csak Artemisz Aplheia, Afrodité ünnepeire, a Hekaté-kultuszokra, vagy akár az eleusziszi misztériumokra.
A mediterrán területek mellett a másik jelentős forrása a Wicca mágia kialakulásának a kelta és angolszász vonal. Innen származnak az ünnepek nevei és az év körének képzete (bár tegyük hozzá, hogy más neveken, de hasonló időszakokban szerte a világban ünnepelték és ünneplik ma is a napfordulókat, napéjegyenlőségeket és természeti ünnepeket).