A Wicca olyan hit, amely a világ egyensúlyát és természeti erőit tiszteli. Erőteljesen összpontosít arra, hogy az ember újra megtalálhassa a természettel való harmóniát és egységet. Ily módon maga a Wicca a “lélek eszköze”.
Mint minden más vallás, a Wicca is arra keresi a választ, hogy hol az ember helye a világban, és mi a célja.
A Wicca vallás hagyományos szempontból leginkább duoteistának tekinthető – ez azt jelenti, hogy két Istenséget tisztel. Mivel a Wicca természetvallás, ezért az (emberi) természetből merít inspirációt – az általános tapasztalat pedig az, hogy létünket mindannyian egy apának és egy anyának köszönhetjük.
Általános értelemben elmondható, hogy a természetben megjelenő duális ellentétpárok interakciójából jön létre minden – ezt a Wicca vallás úgy fogalmazza meg, hogy az Istenek Szerelméből jött létre a világ.
Az Isten és az Istennő egyazon megfoghatatlan princípium, a Szellem két manifesztációja, két oldala. Önmagában a Szellem egysége nem értelmezhető, csak az Isten és az Istennő dualitásán keresztül (ahogy a világban is a fény árnyékkal jár, stb.).
Hitünk szerint ugyanazok a férfias és nőies princípiumok jelennek meg minden vallás Isteneiben és Istennőiben, mint a Wicca Istenében és Istennőjében. Emiatt sokan úgy gondolják, hogy minden Isten és Istennő tulajdonképpen az Isten és az Istennő aspektusainak, megjelenési formáinak tekinthető. A különböző Istenségek az Isten és az Istennő különböző oldalait fejezik ki. Fontos tudnunk, hogy a különböző Istenségeknek külön személyiségük, egyéniségük is van.
A Wicca irányzatok saját gyakorlatukban általában meghatározott néven szólítják az Istent és az Istennőt, olyan néven, amely számukra az Isten/Istennő teljességét fejezi ki. Például:
- Az Ezüstvér Boszorkányhagyományban az Istennőt Artemis néven imádják, mert őt eredetileg is mint a mindent magában foglaló Istenséget imádták – csak később alakult ki az az elképzelés, hogy Artemis a harcos Leányistennő a görög vallásban.
Az Istenek, mint spirituális létezők, sokkal összetettebbek, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, hiszen a spirituális valóság is végtelenül komplex, és mindenki kicsit másképpen éli meg. Így az Istenek is mások mindenki, és minden irányzat számára – Artemis is más egy Ezüstvérű Wiccának, egy hajdani kis-ázsiai Papnak, és egy kései görög polgárnak. A névazonosság csak egy „nagyjábóli” azonosságot jelent, de ugyanazokon a neveken különböző helyeken és időkben kisské különböző Istenformákat hívtak.
Vannak olyan Istennevek, melyek csak egy bizonyos embercsoport számára bírnak jelentőséggel, és csak ők ismerik őket – ezeket hívjuk titkos Istenneveknek. A misztériumhagyományok általában, így sok Wicca Tradíció is rendelkezik ilyenekkel.
- A titkos Istenneveket úgy foghatjuk fel mint csatornákat, vagy „belső telefonszámokat” az Istenekhez.
- Ezek erősítik egy irányzat összetartozását és az Istenekkel való kapcsolatukat.
- Ne próbáljuk meg megtudni, kitalálni őket – annak, aki az adott Tradíciónak nem beavatottja, semmi hasznuk nincsen.
A Wicca gyakorlóinak semmi nem határozza meg – az adott Tradíció szabályain kívül – hogy milyen Isteneket tisztelhetnek, és milyeneket nem. Általános irányelv, hogy az Istent és az Istennőt olyan néven érdemes szólítani, amelyek már a régmúltban is az Isten és az Istennő teljességét fejezték ki. Példa a nem jó ötletre:
Azonban: Miután belsőséges ismeretre tettünk szert Anubis jelleméről, semmi probléma nincs alapvetően azzal, hogy tisztelegjünk előtte, mint a Mindenség Urának megjelenése, ha mi ezt fontosnak érezzük.
Nem annyira jó ötlet pl. az Urat Anubis néven imádni, mint a Mindenség Urát, mert Egyiptomban sosem tartották annak – csupán a halottak útvezetőjének.
Tévhitek a Szarvas Istenről: A Vadászat és Természet Princípiuma
A Szarvas Isten ábrázolása, különösen a wicca és neopogány hagyományokban, gyakran félreértések tárgya, és sokan tévesen azonosítják a keresztény hitvilág démoni vagy ördögi alakjaival. Fontos hangsúlyozni, hogy a Szarvas Isten szarvai nem a Gonoszt szimbolizálják. Ez a sztereotípia jóval a modern időkben alakult ki, amikor a kereszténység igyekezett démonizálni a régi, természethez kötődő pogány istenségeket.
A valóságban a Szarvas Isten a természet, a vadság, a termékenység és a vadászat egyik legősibb princípiumát testesíti meg. Amikor ez az istenség létrejött a népi hitben, a túléléshez elengedhetetlen volt a vadászat. Az emberek főleg olyan állatokra vadásztak, mint a szarvasok, bölények vagy más aganccsal rendelkező teremtmények, mivel ezek jelentették a legfőbb élelmet és nyersanyagot.
- A Szarvas Isten szarvai éppen ezért a vadon erejét, a zsákmányt, a bőséget és a ciklikus újjászületést (hiszen az agancsot minden évben elhullatják és újra növesztik) jelképezik.
- Az ősi ember azért imádkozott egy szarvat viselő istenséghez, hogy segítsen nekik a vadászatban, a bőségben, és biztosítsa az élet feltételeit. A Szarvas Isten tehát a vadászok istene volt, nem pedig egy sötét entitás.
Pán és a természeti erők
Ehhez a Szarvas Isten princípiumhoz szorosan kapcsolódik a görög mitológia alakja, Pán, a pásztorok, a nyájak, a hegyek és a vadon istene. Pánt gyakran emberi testtel és kecskeszarvakkal, illetve -lábakkal ábrázolták, ezzel is hangsúlyozva a vadsággal és a féktelen természeti erőkkel való egységét. Pán hangja és a „pán-ik” félelem (innen ered a „pánik” szó) a vadon félelmetes, ám mégis tisztelt erejét fejezi ki, és akárcsak a Szarvas Isten, ő is a természet imádatának és az elementáris életnek a megtestesítője.
